Hogyan hányjunk fittyet...

 ...avagy gondolkodjunk józanon

 khm, na szóval a szülinapi pálinkázás közben eldöntöttem, hogy vasárnap már a patakból figyelem a napfelkeltét. Március eleje lévén, ez így utólag visszanézve nem tűnik kifejezetten okos ötletnek. De hát a pálinka.. még ha nem is volt sok, tudjátok, erős vagy és bátor. Szóval hányjunk fittyet a korán kelésnek, a reggeli 1 celsiust osszuk be szépen, majd induljunk el a szeretett kis patakunk eddig számomra ismeretlen szakaszára. 

 

A napfelkelte nemigen jött össze, legalábbis nem a vízből néztem, de nem is a partról, inkább a visszapillantóból. Elkéstem, na. Éccaka közel éjfélig kötögettem a kis angyalhaj streamereket, amiktől sokat reméltem másnap. 

 Tomi még este szólt hogy majd ott találkozunk, neki korainak tűnt a reggel 6, mint később kiderült igaza is volt, elég voltam egyedül hülyének reggel. 11-ig halat se' láttam, ellenben Mr. Beant megszégyenítő koreográfiával mozogtam a vízben melles csizmában. Egyszer majdnem bele is borultam, a még alvó halak hol a káromkodástól, hol az önkritika gyakorlása következtében kialakult röhögőgörcs miatt riadtak meg néha. Ha neadjisten rendőr látott volna eközben tuti előkerült volna a szonda, olyan bizarr volt a látvány.

  

Leparkoltam , szerelés, pakolás, hónaljigérőcsizmahúzás – mindezt a buszforduló mellett, - ahol hálisten vasárnap lévén – a kutya sem volt, illetve csak a kutyák ugattak. Bár nekem inkább kacajnak tűnt..

Lesétáltam vagy egy kilométert, közben itt-ott próbálgattam milyen mély a meder, kissé börleszkszerű volt az előadás, ahol a fentebb említett majdnem-borulás is bekövetkezett. Elég alacsony volt a part hogy ne legyen muszáj gázolni, meg amúgy is tök mindegy volt.

Mert ezek a jószágok több ésszel bírtak mint jómagam, és javában húzták még a csikóhalbőrt.

Közben hívott Tomi, hogy mindjárt odaér, így kimentem az autóhoz, megszabadultam egy pulcsitól, ettem pár falatot, ő összekészült, majd konstatáltam hogy elhagytam a bicskámat... Ne nézz így, mondom, elhagytam. Én. A bicskámat. Sose voltam tőle két méternél messzebb, akkor is az ágy mellett van amikor alszom.. Szerencsére tudtam hol lehet, mivel az utolsó szerelésnél letettem magam mellé, így akkor is ott várt amikor odaértünk. Betudható ez annak is hogy a heliyek sem koránkelő népség, ahogy elnéztem a falut, a fémtárgyak nem voltak nagy biztonságban. Később a kulturáltságuk és vendégszeretetük bizonyítékaként szolgáltak egy kis élménnyel Tominak.

Képzeld el hogy lent élvezed a természet csendjét egy patak cirka három kilométeres szakaszának a harmadán, guggolva próbálod becserkészni azokat a halakat amiket esélyed sincs állva elkapni, minden idegszáladdal a zsinórod rezdüléseit figyeled, még a társadat sem közelíted meg nagyon, ha helyet változtatsz inkább kikerülöd hogy ne zavard. Majd megjelenik két helyihülye, ledobja melléd a biciklit hogy csak úgy zörög, köszönés helyett megkérdezi hogy volt valami? (hal már a környéken sincs) , majd konkrétan két méterre tőled nekiáll horgászni. Vízparti etikett, a társas együttélés íratlan szabályai azok úri huncutságok ezen a vidéken. Tomi megkérdezte finoman hogy a maradék kétezer-kilencszázkilencvennyolc méter távolabbi pontjai nem jók e nekik, mire közölte hogy ezt ő tisztította ki!

Na ekkor fordult meg Tomiban a borjú, - amit nem csodálok hiszen az emberkénknek ránézésre a negyvenéves nagyapja se tudott volna a nevén nevezni három kerti szerszámot - és olyan szavakkal illette őkelmét hogy néhány kikötői kocsmából egy életre kitiltották volna. Szerintem ha kevésbé határozottan elégedetlenkedik, még talán nekünk is ugrik a két majom, de így pár odavakantott szónál többre nem futotta tőlük. Szerencsére Tomi sem akarta sokáig a vérüket, okos enged alapon odébb mentünk, itt fél órát még úgysem jönnek vissza pikkelyes barátaink.

Egy halat legalább adott a hely mielőtt megérkeztek a macskajancsik, egy helyes kis domolykót, aki a kedvenc őzszőr darazsamat kívánta meg. 

 Ekkor már rengeteg halat láttunk a víz tetején is, igaz nem túl nagyokat, szedegettek valami számomra ismeretlen kis vékonyka szúnyogszerű akármit ami ott nyüzsgött mindenhol. Elmentünk a kanyarig, majd tovább próbálkoztunk, Tomi streamerrel, én szárazzal. Fel is jött pár kisebb, de csak bökdösték a darazsam, majd egyszer csak látom hogy valami fel-feljön egy karnyújtásnyira attól a helytől ameddig leengedtem a legyet. Nosza, nyújtózkodjunk bele kicsit a következő körbe, gondoltam és ez volt a kulcs. Olyat odavágott hogy a környék csukái elismerően bólogattak és szégyellték magukat. Jómagam meg izzadtam, mert eddig jobbára akkorákat sikerült fognom léggyel -kezdő vagyok, mit akarok – hogy Atyafi barátunk néhány kép után megjegyezte : „Ez tiszta pedofília..” . Ez meg nagyobbacska volt, amit a bot erőszakos rángatása, és az orsó kerregése is jelzett, aminél eddig csak manuálisan sikerült elérni hogy megszólaljon. Öt perc fárasztás és szívdobogás után sikerült hálóba terelni életem eddigi legnagyobb és legszebb pirosúszós fogatlan ragadozóját.

 Őkelme nyugodtan tűrte amíg csináltunk pár fotót, kicsit gyönyörködtünk sötétebb színeiben, aztán gyorsan elengedtem, közben halkan megsúgva neki hogy lejjebb ne menjenek mert ott az a két tulok..

Dobáltunk még amíg a nap lassan lement a horizont felé, felhők is jöttek, a szél is rázendített, így lassan hazafelé készültünk. Tomi gazdagabb lett fél percre egy sügérrel, aki megajándékozta egy kis lukkal az ujján, de más érdemleges a felhők megjelenése után nem volt. Kisétáltunk a kocsikhoz, még egy laza uzsonna és szépen hazamentünk. Még a két majom sem tudta elrontani ezt a napot, akárhogy is igyekezett...